“Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!”
(Juhász Gyula) 

“Ember voltál, méltó e névre
Legjobb fiú, testvér és rokon
Szeretetünk mely soha el nem múlik
Borongva gyászolnak sírodnál
Szerető szüleid és testvéreid”

Kidőlt keresztfának
Nem köszön már senki

“Ha ránézünk sírodnak kövére
Szorgalmas munkádnak e sir lett a bére”

Te voltál a fény, a ragyogás
Kérlek vigyél el magaddal
És ha szerelmed porrá égett
Hints be vele a régi emléket
Ha majd letesznek hozzád, megfogom a kezed
Még érezzük, hogy összetartozunk
Ez lesz az utolsó legboldogabb napunk.

“Oly régóta vársz reám
Most itt vagyok neked
Két karoddal ölelj át
Hisz az út értelmetlen nélküled
Itt vagyok neked
Kéz a kézben járunk
Mi még szerelmesen valahol fenn a
végtelenben.”

Számunkra Te sohasem leszel halott
Örökké élni fogsz mint a csillagok
Drága jó szívét, két dolgos kezét
Áld meg Atyám.
S mi köszönjük, hogy õ lehetett a mi
édesanyánk.

Ki szeretett úgy mint Te szerettél
Akkor is él, ha már sírba hull

Elmenni oly nehéz volt
Itt hagyni titeket.
De ne fájjon most már szívetek
Mert én boldog vagyok
S fényes felhőkön túl, találkozunk még.

 
Mennyei Anyánk vedd hozzád
Itt nyugvó szeretett gyermekünk lelkét
Kit nagyon szerettünk téged
Szívünkben örökké él emléked.

 
Búcsú nélkül eltávoztál
Nem hallottam utolsó sóhajod
Fáradságos életeden át
Enyém volt minden gondolatod

Itt nyugszik elfáradt testem
Istennél pihenjen lelkem.

 
“A jó harcomat megharcoltam
A hitet megtartottam.
Most készen már az igaz élet koronája”

“Alszol, alszol nagyon mélyen
Hogy többé föl nem ébredsz
Pirosló hajnal se ért már Téged
Hiába várjuk ébredésed.
Drága Magdikánk
Fájdalmas emléked
Vérző szívünkbe vésted”

 
Jó barát ki erre jársz
Itt egy szomorú emléket találsz
Fiatal lánykát őriz-e föld
Csendben idézi fel őt

“Rossz a világ? Légy jó tehát magad!
Üres a lét? Adj tartalmat neki.
Az ember mind szolga? Légy Te szabad!
Hidd sorsodat bátor versenyre ki!
 

Ha el is mentek
Mindég itt lesztek, titkon, észrevétlen.

Istenünk kérünk vedd helyettünk oltalmadba őt
Tárd ki kapudat, nyugodni vágyó lelke előtt

Sebünk be nem gyógyul
Könnyünk el nem apad
Zokogunk fájdalmunk
Nehéz súlya alatt

Vándor ki erre jársz
Itt egy szomorú emléket látsz
Kicsi fiúcskát takar e föld
Lehajtott fejjel idézd fel őt
Kapott kisautót, biciklit, repülőt
Szerető barátot, szülőt, nagyszülőt
Dacolt a veszéllyel szüntelen
Végül mégis ő ment el vesztesen

 
“Ma szomorúbb lett a föld
S fakóbb az ég színe,
Egy szív állt meg örökre
A kisfiunk szíve.”

 
Hirtelen halálotok megrendített bennünket
Fájdalommal őrizzük emléketek
Akik nem tudnak feledni

 
“A sors könyvében így volt megírva,
Nehéz tölgyet derékon törte az élet vihara”

Az élet csak álom:
URAM!
Fogadj be országodba minket

 
Életet és kegyelmet
Szereztél számomra (Jób. 10.12)

“A sok kín, mit elszenvedett zokszó nélkül
Égi koronáján ragyog örök ékül
Krisztus király szeretettel hazavárja
Mert mocsoktalan tiszta maradt
Földi vendégsége alatt,
A mennyegzős ruhája”

 
“Minden időn s téren át
Szívem esdeklő szavát halld meg Istenem
Örök vizek nagy hajósa – vezess engem
Égi tóra szent ösvényeden”

Kinek gyermekét nem fedi sírhalom,
nem tudja mi a fájdalom.

Szeretetben éltél köztünk gazdagon
Mint a Tavasz, elmentél egy napon.
Minden virágban Téged látunk -
Mindig hazavárunk.

Életem fonalát a halál elvágta…
Mondjon el egy miatyánkot
Aki a sírom előtt megáll.

Erejét ketté törte az élet vihara
vele szeretet, jóság, vidámság szállt sírba.
Vándor ki erre jársz,
sírj vagy nevess,
zokogó víz Balatonszemes
Fái görcsben a tóra hajolnak,
hatalmas nagy fia holtán
ki voltál Latinovits Zoltán.

Pünkösdi lángnyelv júniusi szélben
lecsap a habokra, parányi vakokra,
boldog vagonokra.
Napfogyatkozás egy júniusi éjben.

A küzdelmes életnek vége a fájó válás,
reményünk a viszontlátás.

Megpihen a dolgos jó apai szív
áldás és hála övezi e sírt,
Szerető férj voltál drága édesapa
Bánatos családodnak most az őrangyala

“A gyászos Apát nézd miként eped.
A jó anyai szív majd megreped,
Testvéred könnyei harmat sírodon
Kedves Annuskánk aludjál nyugton.”
 

“Hiába hordjuk sírodra a virágot
Eltemettük veled az egész világot…”
Bánatos szüleid

Drága kis Apukánk
A mindenünk voltál
Soha nem feledünk
Örökké szerető feleséged és fiad.

“Amíg éltetek szerettünk
Amíg élünk nem feledünk”
Áldás poraikra

 
“Nézzetek csak sírom emlékére
Szorgalmamnak ennyi lett a vége.

 
“Ha lenne még idõm elég
Talán mindent megértenék
Ha lenne még idő elég
Talán mindent elmondanék…”

“Magyarnak születtem
Magyarként éltem
Magyarul szólított
Magához az élet…”

 
A kezet csak megfogni szabad,
elereszteni vétek, ellökni átok.
Egymásba szoruló kezek tartják össze a világot.
Emlékül, hogy emlékezz
ha ez már csak emlék lesz.
 

E csodálatos földnek
a legnagyobb csodája az ember.
Ki minden fájdalmat legyőz
a temető csendjében.

Testünket a föld emészti,
Lelkünket isten ege őrzi.
 

“Az értelmesek pedig
tündökleni fognak,
Mint az égboltozat fénye:
és kik igazságra
oktatnak sokakat
mint a csillagok
örökkön örökké.”
 

Jóságos szíved míg élt
mindig engem féltettél
és itt hagytál engem betegen
s te mentél el helyettem
Édes apa
 

A port elviszi a szél,
A szeretet örökké él.

Olyan jó itt megpihenni
Kedvesünkkel együtt lenni
Nincs érzés, nincs fájdalom
Örök béke, szent nyugalom.
 

Sorsunk egybe font, együtt megyünk tovább
Te vigyáztál rám
Köszönöm, hogy szeretsz
Megosztottad velem az életet. 

Hová lettél te hü te áldott kedvesem?
Arcod nyílt rózsáit hiába keresem
Mikor jön oly tavasz mely vissza ád nékem
És kis árvámnak én édes hitvesem
Ha kérdi valaki hol van az új hazád
E szomorú sírkő megfelel majd reá.

Ami por volt csak az vált itt röggé
A szeretett él mindörökké

Sohasem halványul szívünkben emléked
Sohasem szűnik meg
Lelkünk gyásza érted

“Elmenni oly nehéz itt hagyni titeket fájón
Most már ne fájjon szívetek, mert mi boldogok vagyunk.
Álmunk, hogy szép színes felhőkön túl találkozunk

“Búcsú nélkül eltávoztál tőlünk
Nem hallottuk utolsó sóhajod.
Fáradságos életeden át
Miénk volt minden gondolatod
Mindent megtettél értünk
Halál lett a vége
Kérjük az Úr Jézust vegye kegyelmébe”

Édes fiam álmodj a honi földben
Legendák szőnek arany fonállal emlékeden
A történet mentője átszáll sírod felett
És koszorút tart angyalként a hazaszeretet.
Virágzó életed oly korán elhagytad
Széttépted boldogító büszke álmainkat
Anyád, feleséged, kisfiad tört szívvel siratnak
De könny és fájdalom vissza nem hozhatnak.

E sírban nyugszik egy jó férj
Egyetlen fia, reménysége hősi halált halt.
Emléke a szívben, fényképe
a kőben közöttünk megmarad.

Rövid életed minket boldogtalanná tett
Korai halálod végtelen gyászt hozott
Itt a csend honában fájdalmas
tetemed megpihen
Elrepült szép lelked, vár mireánk már ott fent.

Eltávoztál tőlünk, apai élted delén
Győzött a halál, testednek erején
Nehéz a kő, de nehezebb a bánat
Mély bánat szorult a szívünkbe

Mindenkit feledünk csak azt
nem akit igazán szeretünk.
Elmentél tőlünk viszontlátás szóval
Haza hoztak bezárt sötét koporsóval

Ha emlegettek köztetek leszek
De fáj ha látom könnyetek
Ha rám gondoltok mosolyogjatok
Mert én már Istennél vagyok

“Hiszen mindnyájunknak meg kell jelennünk
Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki ki elvegye amit
testi életében érdemelt aszerint, amint jót, vagy
gonoszat tett” (Sz. Pál lev.)

Megpihenni tértek
Árván hagyva minket
S mi hullatjuk értük könnyeinket