Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

Halk lesz a Szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.

„Köszöntelek;
— Szólnék; — Te Szép világ szeretlek”,
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
„Isten veled, Isten veled!”

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

De megered
A Szó patakja s szétveti a mellet:
„Hívlak, szeretlek; kívánlak, ölellek;
Erdők; hegyek; virágok emberek!”

Hetven körül
Az ember mindennek örül

Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong;
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.