A nyár végső virága is lehull.
Az ég is ezt siratja: elborul.
E hervadás, e gyász úgy fáj neki!
Csak hullanak, egyre hullnak könnyei.

Fagyos mosollyal néz alá a nap,
S az égen olyan álmosan halad.
Nincs dal az erdőn, letarolt a rét,
Miért pazarolná fényét, melegét?

De a midőn vidám szüretelők
Felett halad, mosolygó képet ölt,
Miként ha szólna: “Vígan legyetek,
A hervadást úgyis megéritek!”

De véget ér a végső vigalom:
A szél süvít be ajtón, ablakon.
Azt mondja: “Nincs virág, meghalt a nyár!
Nem lesz derüs, meleg, soha már!”

Lesz! Mert a föld csak alszik, nem halott,
Megtérnek napsugár, madárdalok.
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsás napok, napfényes ég, meleg!