Ölelhetem még kis fejét,
töppedt haját. Még láthatom
kék szemében a mész-fehér,
az üres, végleges szobát,

ahogy még néha kitekint
a visszanyíló ablakon
csupaszon, rezzenetlenül
fiára itt bent – láthatom:

végül a szeretet marad,
uralván mint a rettenet
a leépülő szervezet
üveges idegsejtjeit,

a féltéssel betöltve még
mint szörnyű réseit az ég,
az elme repedéseit.
Vállát fogom. Mellettem ül.