Csatából hárman, vesztesen,
ügetnek csöndben, csöndesen.

Mély sebből buzgó vérpatak
melegét érzik a lovak.

Nyeregről, kengyelről csorog,
lemos magával port, habot.

Puhán, szelíden lép a ló:
ne áradjon ki vérfolyó.

Lovas lavas mellett halad,
hogy egymásba fogóddzanak.

Egymás szemébe néznek és
kezdődik bús beszélgetés:

“A legszebb lány nekem virul,
s meghalok ifjan, cudarul.”

“Van erdőm, házam, udvarom
és nincs már hátra több napom.”

“Isten földjét csak nézhetem-
miért halok mégis nehezen?”

A légben gyászkiséretük,
három keselyű száll velük.

S megosztoznak vijjogva fenn:
“Ezt te, ezt te, ezt én eszem.”