„Hozd vissza hát eltűnt időmet, Midőn szívem ily zsenge volt, S bennem folyvást vers-újszülöttek Bő csermelye buzgott-dalolt, Világom még ködben kerengett Minden bimbó csodát ígért, S téptem virágok tengerét, Hol völgyeinkben árja lengett. Semmim se volt – s volt mindenem, Csalódás-vágy ,s igazság-szerelem. Szilaj vágyaknak birodalmát, A boldog-sajgó poklot add, Gyűlölség, szerelem hatalmát, Add vissza ifjúságomat!”

Goethe, Johann Wolfgang von

***

A csillagok ragyogása
volt két szemében,
Nap tündöklésénél
szebb volt mosolya!
Elindult egy lélek,
Tovább szállt,
Távolra tőlünk,mely
nagyon fáj!!!

***
Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot, csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg ki bántott!
***
Már nem félek a haláltól, mert tudom, hogy te ott leszel. Újra érezhetem csókod, érintésed. De menyivel jobb lenne ha ez mind itt a valós életben lenne.
***
A fejem zúgott, s hideg veríték lepte el a hátamat, mert a halálra gondoltam. Rettenetesen egyedül voltam.
Wass Albert
***
Az út, a végtelen és a véges között egy rés, ez a miénk, a halálunk.”
Polcz Alaine
***
Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó… A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca… -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek… Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe…”

Wass Albert
***
„Oly csúnya a halál… és az a rettenetes hogy a többi ember élve marad.”

Mikszáth Kálmán