Szép hajnaloknak s alkonyoknak csendjét
lelkemben illatozza még az emlék,
sírtam, nevettem és szerettem nemrég,
e drága földön nyughatatlan vendég.
De rég volt, szent ég!

Most egyedűl vagyok búsan, egészen,
nincs viharban és nincs derűben részem,
a létet és a véget én nem érzem,
de nem veszett el egy atomnyi részem,
élek: enyészem.

A két karomból két sudár fa éled,
a homlokom majd városokat éget,
szívemből forrást érlelnek az évek,
szemem türkisszé, szám rubinná réved.
Ó, örök élet!

És csontomból finom papír lesz majdan
s egy epedő szűz levelet ír rajtam
és felnéz s elnéz messze, sóhajt halkan
és nem tudja, hogy éltem, éltem hajdan
és csókoltak és csókolt ajkam
és hogy meghaltam.