Ha új lakót kapnak a temetõk,
nem is dicsõt, csak épp elõkelõt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellet volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghûbb barát,
ki boldogan áldozza föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tõled, lélegzõ, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
Szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csírádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, – nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét õrzi ez a jel;
egy barátom volt csak – s az itt hever.